Dr. Mészáros István - "A VADÁSZAT ÉS A VALLÁS" c. előadása

2012. február - A Nimródban illusztrációkkal megjelent teljes
anyag (4 oldal) nagy méretben való olvasásához kérjük klikkeljen az
alábbi kis képekre, mint a különböző oldalak ikonjaira!


Tamási, 2011.
november 30.

„A vadászat és a vallás – erkölcs és vadászat” c. előadás


"Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt, kérem, engedjék meg, hogy
köszönetet mondjak a megtisztelő meghívásért Antli István úrnak, az Országos Erdészeti Egyesület Tamási Helyi
Csoportja elnökének, valamint Gőbölös
Péter
úrnak, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zártkörűen Működő
Részvénytársaság vezérigazgatójának. Nyugodt szívvel elmondhatom, hogy mindkét
szervezet irányában őszinte elismeréssel vagyok, hiszen az Országos Erdészeti
Egyesület Magyarország egyik legrégibb – 1866-ban megalakult – társadalmi
szervezete, amely annak idején megadta a keretet ahhoz, hogy az alapfokú
végzettségű szakemberek képzésének szükségességével is foglalkozzanak. Ennek
eredményeként, elsőként 1883-ban Szeged-Ásotthalmán nyílhatott meg Erdészeti
Szakiskola, amelyet még további három követett, közöttük az én szeretett alma materem is. Most, amikor ezt az
előadást tartom, köteles tisztelettel adózom annak az intézménynek, mely 1885-ben
Temesvár-Vadászerdőn alakult meg, s amelynek a trianoni békeszerződés után
előbb Tatára, majd Esztergomba kellett költöznie, mígnem letelepedhetett
Sopronban, ahol immáron 61 éve neveli az erdész, 21 éve a faiparos és 11 éve a
természetvédő diákokat szakemberré. Én magam 1994-ben végeztem ott, és
köszönetet mondok Istennek, hogy részem lehetett benne.

Gőbölös
Péter
úrral, a Gyulaj
Erdészeti és Vadászati Zártkörűen Működő Részvénytársaság vezérigazgatójával a
Bács-Kiskun megyei vadásznapokon találkoztam, s most legutóbb Kalocsán, az
országos vadásznapon. Már többször szót ejtettünk arról, hogy egy előadás
keretében időt kellene szentelni a vadászat és a vallás, ill. a vadászat és az
erkölcs kapcsolódása témának, és ezt mindketten olyannyira komolyan gondoltuk, hogy
jelen idő szerint éppen ez zajlik annak a nagymúltú vadászterületnek a közepén,
ahova eddig még nem adatott meg személyesen ellátogatnom, de a szakirodalomból
– amennyire lehet – ismerem, gondolok itt az 1923-as
Rimler-bikára, amely 1937-ben a berlini nemzetközi vadászati kiállításon lett világrekorderré,
vagy a Fehér Lajos akkori miniszterelnök-helyettes által elejtett 65’-ös ill.
69’-es bikákra – ez utóbbi hivatalos bírálatára éppen az 1971-es, Budapesten
megrendezett világkiállításon került sor. De az 1970-ben elejtett Tolnai-bika ill. az 1972-ben Kádár János által lőtt dámbika
– ami 20 évig őrizte vezető helyét a világranglistán –, mind-mind olyanná teszi
ezt a helyet, ahova megtiszteltetés érkezni.

Ez
után a rövid bevezető után szabad legyen az előadás témájának kibontása előtt
azt a megjegyzést tenni, hogy meglehetősen gazdag kérdéskört takar A Vadászat és a vallás cím. Sok a
kapcsolódó téma, meglehetősen nehézzé téve ezzel az előadónak azt, hogy időbeli
korlátokba – jelesül 45 percbe – férjen és ne kalandozzék el az egyébként
rokon-területekre. Pap-ember lévén és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége
helyi csoportjára tekintettel először szentírási alapokra helyezem a
gondolatmenetet, majd a vadászat történelmi-kulturális szövegkörnyezetére
térünk ki, ezután pedig a szakma képviselőinek szeretnék kicsit jobban kedveskedni
a mondanivalómmal. Végezetül az erkölcsi-etikai megfontolások következnek és zárják
le az előadást, átadva helyüket a fórumnak, a kérdéseknek.

I.
rész

A vadászat, mint tevékenység, a természethez való viszonyunk
szemszögéből – a hit szemüvegén keresztül nézve. Titkon remélem, hogy ez
segítség lesz abban is, hogy a saját- és embertársaink életét, de a növény- és
állatvilág életét is más megvilágításban lássuk és értékeljük.

Mivel a Teremtő Isten önmagához hasonlónak
alkotta az embert, Ő a mi példánk, vegyük szemügyre először azt, hogyan
viszonyul Ő alkotásaihoz: Te öntöd a
források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.

Inni adsz a mező vadjainak, füvet nevelsz
az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson.
” (Zsolt 104, 10-11, 14)

Isten ismeri minden teremtményének szükségleteit, és
gondoskodik róluk. Nála mindennek célja van. Az állatok is mintegy „tudnak”
arról, hogy függnek Valakitől, hogy nem kizárólag rajtuk múlik az életük
alakulása: “Te hozod a sötétséget és ránk
köszönt az éj, s az erdő vadjai körülhúznak. Az oroszlánkölykök zsákmányért
ordítanak, Istentől követelik táplálékukat. Rád vár minden élő, hogy ételt adj
nekik a kellő időben.” (Zsolt 104, 20-21; 27)
Nem véletlenek lánca az élet,
hanem Valaki a kezében tartja, átlátja a dolgokat. Jézus Krisztus szavai csengenek
a fülünkbe: „Ugye két verebet adnak egy
filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre” (Mt 10,29)

Hogy mennyire Istené minden, mennyire Őtőle függ az
egész teremtettség, azt a következőképpen fejezi ki például az 50. zsoltár,
amelyben maga Isten szól így: ”Halld meg,
népem, beszélni fogok, Izrael, ellened tanúskodom. Perbe szállok veled és
szemed elé tárom vétkeidet, én az Isten, a te Istened. Nem áldozataid miatt
feddlek meg, égőáldozataidat látom szüntelen. Nem tulkot akarok elvenni
házadból, sem kecskebakot a nyájadból. Hiszen az erdő minden állata enyém, épp
úgy, mint hegyeim ezernyi vadja. Ismerem az ég minden madarát, s mi a réten
mozog, azt is ismerem. Ha éheznék, nem szorulnék rád, enyém a földkerekség
egész teljessége. Talán a tulkok húsát eszem, vagy a bakok vérét iszom? A
dicséret áldozatát vidd az Úr elé, s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt! Aki
tisztel engem, az a hódolat áldozatát hozza!” (Zsolt 50, 7-14a, 23a)

E versek tudatosítják bennünk, hogy az embernek éppúgy
nincs semmije önmagában, mint a többi teremtménynek. A jó és a rossz
küzdelmének lezárulásáig Isten tartja életben még a gonoszság fejedelmét és
annak követőit is: “esőt ad igazaknak is,
bűnösöknek is”, „jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz.” (Mt 5,45b; Lk 6,35b)
Tehát
fizikailag minden lény Tőle függ. A Mindenható képességeit felfogni: ez próbára
teszi az ember értelmét, hitét. Mégis, mivel a Szentírás szava ez,
megerősíthetjük magunkban, hogy mindez így igaz. Elakad a szavunk, hogy Isten
szeretettel a sajátjainak vallja az ég madarait és a mező vadjait, egyenként
„számon tartja”, „tudja”, ismeri őket.

Tévedés azt hinni, hogy a Teremtő Isten örömét, kedvét
lelné az állatáldozatban. Ő soha nem gyönyörködik a meghaló halálában. Az
ószövetségi áldozati rendszer kizárólag az ember föleszméltetése, felrázása
érdekében létesült, szükséges rossz volt. Az Úr milliónyi alacsonyabb rendű
teremtményét azért volt hajlandó az eljövendő helyettes áldozat jelképeként az
ember kezébe adni, hogy az ember ne haljon meg bűne büntetéseként rögtön, hanem
időt kapjon gondolkodni a saját önzése következményeiről, és maradjon
lehetősége a jót választani. Minden feláldozott élet Krisztus helyettünk
vállalat halálára mutatott. Isten nagyon sok teremtményét áldozta fel így az
emberért. Nagyon sok – nálunk magasabb rendű – teremtményét pedig az ember
megsegítésére rendelte. Isten angyalairól mondja a Szentírás: „Nemde ők mind szolgáló lelkek? Azok
szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget.” (Zsid 1,14)

Sőt Fia révén még Önmagát is értünk szolgáltatta ki a keresztáldozatkor. Semmink
sincs önmagunkban, de Isten mindenét nekünk ajándékozta.

Lássuk továbbá, hogy mit mondott Isten a teremtéskor
az embernek a természettel kapcsolatban: „«Legyetek
termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.
Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a
földön mozog (...) Nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot
terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok
legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és
lélegzik, minden növényt táplálékul adok.» Úgy is történt.” (Ter 1,28-30)

Az ember uralomra született, de az Isten fogalma
szerinti uralomra: rendezheti, előrelátóan alakíthatja a környezetét,
táplálhatja, gondoskodhat róla, értelmesen használhatja oly módon, hogy mintegy
szolgálja ezzel. Az Édenben az ember közvetlen kapcsolatban élt a természettel.
Minden állat és az ember is növényevő volt, így nem szolgáltak táplálékul
egymásnak. Nem volt félelem. A bűn azonban mindezt elrontotta. A vízözön után
már módosította rendeletét az Úr: ”«Töltsétek
be a földet. A föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden
csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe
adom őket. Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül, mindent nektek
adok, mint a zöld növényt.»” (Ter 9,1-3)

Megjelent a félelem, kialakult a tápláléklánc, az
ember-állat viszony degenerálódott. Az ember megtanult ugyan szelídíteni, de
még a házi kedvencekből sem tűnt el teljesen a félelem. És vajon kinek jó a
félelem? Ez a föld a „félőlények” lakhelye mindaddig, amíg létezik a bűn.

Nos, miután láttuk, miként jött létre a tápláléklánc, hogyan
romlott el az ember-állat viszony és jelent meg a vadászat-eseménye, nézzük meg
röviden, hogyan alakult az ezen tevékenységhez kapcsolódó kultúra az emberiség
történelmében.

II.
rész

A modern ember kialakulását és
fennmaradását az anyagi kultúra fejlődése és annak az értelemre való folytonos
visszahatása tette lehetővé. Mindezzel egy időben a szellemi kultúra csírái is
kibontakoznak. Az ember kezdte megérteni, leképezni magának a világot, annak
történéseit, s ezt nem tehette más módon, mint ahogy azt ő megélte:
cselekedetein keresztül. A világot eleinte számára elsősorban a létét biztosító
vad és annak vadászata jelentette. Hitvilága e köré csoportosult, a világban elsősorban
azt látta meg. Nem véletlen tehát, hogy az első ábrázolások kizárólag a vadról és a vadászatról szóltak –
gondoljunk (Les Combarelles, Les Eyzies, Lascaux, Rouffignac vagy) Altamira
barlangjainak festményeire. De ugyanilyen ábrázolásokat láthatunk Dél-Afrikában vagy a Szaharában, a
Tasszili-hegységben is. Hihetetlenül kifinomult, jó megfigyelőképességről
tesznek tanúbizonyságot ezek a barlangrajzok.

Ugyanezt tapasztaljuk a szibériai
ősvadászoknál, akik nyírfakéregbe metszették állatképeiket. Nem túlzás azt
állítani, hogy az első képzőművészek vadászok voltak. A rituális barlangfestményeknek
helyet adó barlangok az első áldozati helyek is voltak, ahol vadászat előtt
támogatást kértek vagy utána hálát adtak isteneiknek. A többnyire állatistenek
köszöntése alakíthatta ki a zenét és a táncot is.

A vadászat azután az ókorban és a
középkorban is a hitvilág meghatározó, igaz már nem domináns eleme, de
változatlanul a képző- és iparművészet egyik fő tématerülete maradt.
Mezopotámiában a vadászat mint uralkodói kiváltság hívta életre Nimródnak
(magyarul Ménrót), a vadászok ősapjának tiszteletét. Egyiptomban (Kr. e. 3000)
a vadászat „szórakozását” lépten-nyomon fellelhetjük a korabeli ábrázolásokon.
Az ókori Hellaszban Artemisz tiszteletére Epheszoszban (későbbi nevén
Szmirnában) templomot emeltek: az Artemisziont az ókori világ hét csodája
egyikeként tartják számon.

Olyan nagy gondolkodók értekeztek a vadászatról, mint
Szókratész, Platón, s Xenophón nevéhez köthető az első vadászkönyv írása. A
föníciai ugyan elsősorban hajós nép volt, mégis tisztelték Tanitot a vadászat
istennőjét, aki a hellén Artemisznek feleltethető meg. A Római Birodalomban a
legkiválóbb elmék – mint Cato, Varro, Plinius, Horatius, Ovidius Naso – írásaiban
olvashatunk a vadászatról. Oppianosz jegyzi azt a Caracallának ajánlott
tankölteményt – a Künégétikát – amelynek eredeti szerzője a már említett görög
Xenophón volt. A rómaiak Dianát tisztelték a vadászat istennőjeként, aki
kezdetben a nők és az anyák segítője volt, s a görög hatás érvényesülésekor
fedezték fel benne Artemiszt, a termékenység istennőjét, így vált egyszersmind
a vadászok oltalmazójává is.

Mindemellett a természeti népeknél s az alkalmasint a
napjainkig túlélő vadásztörzseknél a legkülönbözőbb állatfajoktól való
származtatás mondái, a totemábrázolások, a sámánoknak vad „képében”, maszkjában
való megjelenése valószínűleg az őskori viszonyoknak egyfajta túlélését
jelenthetik.

A közép- és újkorban a nemesi vadászatok fontossága, a vadászati
tevékenységnek a mindennapokban betöltött szerepe az építő-, a képző- és
iparművészetben, de az irodalomban, sőt a zenében is visszatükröződött.
Szebbnél szebb vadászkastélyok épültek, a legkiválóbb festők és szobrászok
teljesítették a vadászati témájú megrendeléseket, s a vadászatokon és azok
szünetében zenével szórakoztatták a résztvevőket. A vadászat esetenként a
mértéktelenséget – az öldöklést – is felszínre hozta, amit a vadállomány sínylett
meg. A kereszténység, Jézus Krisztus szeretetüzenete lehetőségeket kínált az Európában
kialakult féktelen vadüldözés megoldására is. A katolikus egyház szentjei a
mértékletesség és a vad védelmének üzenetét hirdették Krisztus jelével, a
kereszttel. Erre példákat a II. században élt Szent Euszták (Eustachius), illetve
a VII. században élt Szent Hubertus legendái szolgáltatnak. Mindkettejük látomásában egy olyan szarvasbika
jelenik meg, amelynek agancsai között kereszt tündököl, s az Úr
mértékletességre inti őket a vadászatban. Az ugyancsak VII. századi Szent Egyed
(Egidius) remeteként Provence-ban a saját testével védett meg egy szarvasünőt a
vadász nyilától. A keresztény Európában aztán ez a szellemiség formálta a
vadászat gyakorlatát és szokásait. 

Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan
a magyarság történetét is befolyásolta a természetközeliség, a vadászat
dominanciája, igaz elsősorban az őshazában, illetve azokon a területeken, ahol
tartósan megtelepedett. Eredetmondáink az elveszett ősvallás elemeit és a
keresztény krónikaírók ismereteit és szándékait egyaránt tükrözik. Így lehet
az, hogy Anonymus Noé fiától, Jafettől származtatja Gógot és Magógot, s az
utóbbitól eredezteti Attilát, Álmost és az egész magyar nemzetet. Kézai Simon
szerint Jáfet fia volt Ménrót (Nimród), s az ő, valamint Enéch (Emese)
gyermekei voltak Hunor és Magor, a hunok és magyarok ősei, akik nagy vadászok
voltak. A csodaszarvas legendájában ők ketten szarvasünőt űzve jutnak el a
Meotisz mocsaraiba, ahol Dul király lányait elrabolva megalapítják a hun és
magyar nemzetet.

Emellett közismert, hogy mind a
tajga, mind az erdőssztyepp népeinél (hun, osztják, szkíta stb.) kultikus állat
volt a szarvas, az ősanya szerepét betöltő szarvasünő. Így lett a magyarság
eredetmondájában is szerepe a szarvasnak. 

A sztyeppei népeknél azonban a ragadozó madarak
tisztelete is megjelenik, így válik a szarvasnak társ-totemállatává egy
„héja-forma madár”, ahogy Anonymus írta, vagyis a turul. Emese álmának mondája
Álmos születését beszéli el. Emese (Enéh = ünő) álmában héja-forma madár jelent
meg, amely rászállott és teherbe ejtette. Mivel a gyermek születését álom
jövendölte meg, neve Álmos lett. Emese méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját
földjén növekedett meg. Ágyékából dicső királyok származtak. A turul mutatta
meg a monda szerint eleinknek a Kárpát-medencébe vezető utat is, s terjesztette
le rájuk védő szárnyait.

A vadászat gyakorlatát a fent elmondottak alapján
egyfajta kettősség határozta meg. A.) Az egyik a katonáskodással való
együttélésből származó külsőségek átvétele, úgymint az egyenruha használata, a
terepi életet kényelmessé tevő eszközrendszer alkalmazása, a társas vadászatok
katonai hadműveletszerű levezénylésének egykori módja (pl. kürtök használata).
Érdekes, hogy a haditechnika fejlődésével a harcászatból mindez kiveszett, így
a vadászat jelenlegi szokásrendszere részben annak a kornak a megidézése is.

B.) Másrészt pedig – és már a vadászszentek megjelenítése is ezt mutatja –
előtérbe kerül a vadászatnak egy más dimenziókat érintő, lelket építő szerepe
is. 

Ezzel hozható összefüggésbe kezdetben a szépirodalom,
majd a szakirodalom megjelenése. Mindkettő művelése igényelte a latin mellett a
nemzeti nyelvek általános fejlesztésén túl a szaknyelv kialakítását is.
Magyarországon ehhez a német nyelv felváltásának igénye is társult, hisz a
Magyar Tudományos Akadémia eredeti célkitűzése is mindenekelőtt ez volt. Talán
nem véletlen, hogy az első magyar nyelvű szakszószedet-gyűjteményt Pák Dienes Vadászattudomány
című, Budán kiadott munkájának (1829) hetedik fejezete tartalmazza Magyar
vadász-szavak és kifejezések
címmel. Pákról tudni kell, hogy annak a gróf
Károlyi Györgynek a pártfogását élvezte – könyvét is neki ajánlotta –, aki negyedmagával
(gróf Széchenyi Istvánnal, báró Vay Ábrahámmal, gróf Andrássy Gyulával) a
Magyar Tudós Társaság alapító tagja volt. A könyv megjelenésétől a magyar
vadászati nyelv gyors fejlődésnek indult, s a szak 180 év alatt nagykönyvtárnyi
alkotást produkált, számtalan szakfolyóiratot indított és működtetett,
elmélyítve, formálva, a kor szellemiségéhez igazítva a magyar vadászati
kultúrát, valamint a vadgazdálkodás-vadászat tudományát. Napjainkban a
vadászati kultúra ápolása új reneszánszát éli –, ennek egyik legfőbb letéteményese
a Vadászati Kulturális Egyesület.

III. rész

Nagyvonalakban
áttekintve a
vadászat történetét kiviláglik, hogy a vadászatnak az állat elejtése nem
kizárólagos célja. Bár elsődleges célja valóban a birtoklás, a vad megszerzése
(gondoljunk vissza az előadás elején elhangzottakra, amikor a bűnbeesést és
vízözönt követően Isten az ember kezébe ad minden élőlényt, hogy táplálékul
szolgáljon neki: Ter 9,1-3), ennél mégis fontosabb a vad elejtéséhez vezető út,
maga a vadászati tevékenység. Úgy tűnik, hogy a vadászatnak nem feltétlenül
lényege az, hogy sikeres legyen. (A ragadozók vadászata esetében is csak minden
8-10. kísérlet eredményes.) Gróf Széchenyi Zsigmond ezt úgy fogalmazta meg a
mai ember nyelvén az Ünnepnapok című művében, hogy „A vadászat
vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás
.”

Ebből következik, hogy az igazi vadászat lényegén mit sem
változtatott, hogy eszköztára miként fejlődött. A vadászat lényege nem a
kelléktárban rejlik, az legfeljebb szükséges a tevékenység folytatásához.
Ellenkezőleg, a vadász a technika tökéletesedésével fokozatosan korlátokat
kezdett állítani magának, hogy a fejlődésből fakadó esélyegyenlőtlenséget
kiegyenlítse, hogy a vadászat az maradjon, ami, és ne váljék puszta mészárlássá
(és innentől lassan az etika-, az erkölcs és vadászat kérdéskörét is el kezdjük
boncolgatni). A mai vadászatba az ész – amely mindig kölcsönkapcsolatban állt a
vadászattal – úgy avatkozik bele, hogy korlátokat állít önmagának, megszabja
tevékenységének határait. Vagy idézhetjük Ortega y Gasset spanyol filozófust: „A
vadászatban mint sportban ... az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű
emberi voltáról
.”

A vadászat kérdéséhez óhatatlanul hozzátartozik az
elejtés (durvább megközelítésben az ölés) pillanatának megélése. Megint csak
Ortegát idézhetjük: „A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a
halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra
.” Tudnunk kell
azonban, hogy ez a megközelítés, az élet-halál misztériumának ilyen mélységű
megélése viszonylag új keletű. Az élet megtartásának csak történelmünk utóbbi
néhány évszázadában van mértékadó módon erkölcsformáló értéke. Korábban a halál
évezredekig a mindennapok része (tehetetlenség a betegségekkel, járványokkal,
éhínséggel, háborúkkal szemben), inkább súlyos realitás, mint rejtély volt.

A halál rejtélye a vadászetikában viszont
megsokszorozódik az állat rejtélye miatt. Bár a tudomány tárháza bőséges, mégis
keveset tudunk a vadászott fajok életéről, így igazából titokzatos életük, a
miénkénél sokkal kifinomultabb és hatékonyabb szerveik jelentik azt a
védőpajzsot, amely mind a mai napig egyenlő ellenfeleké teszik őket velünk. Ma
is érvényes a szabadterületi vadászat során a ragadozókkal kapcsolatban
említett 1:8-10 zsákmányolási arány. Már csak azért is, mert – ahogy elhangzott
– a vadász korlátokat állít önmagának.

A „nyugtalan lelkiismeret” és a vad ősidőktől fogva
megélt tisztelete vezetett a közép-európai vadászati kultúrában az elejtett vad
formai megtiszteléséhez is.

A ravatal, a levett kalap, az
utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az adott faj egyedének halálát
zengő kürtjel, mind a legyőző atavisztikus tiszteletét fejezi ki a vad, az
elvett élet előtt. Ez a tevékenységsor kiváltja a lelki megnyugvást is.
Ugyanakkor a sikeres vadászat – az elmondottakkal együtt is – győzelem,
amelynek emlékét, valamint tárgyiasult formáját (trófeás vad esetében a trófeát)
magával viszi a vadász. A trófea – amely hajdan a győzelem jelképe és egyben
bizonyítéka is volt – élethossziglani megőrzése mára éppen a vad tiszteletének
jelévé, a vadászat és a vad emlékévé vált.

A mai vadász tehát korlátokat,
mindenekelőtt etikai korlátokat
szab magának. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1992. május
26-31. közgyűlése fogalmazta meg a Vadászat Kódexét, és javasolta, hogy minden
vadász tartsa tiszteletben és alkalmazza a vadászmagatartás e normáit. Ezeknek
az elveknek a betartása a vadászatot integrálja a modern társadalomba,
ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a jövő nemzedékei is űzhessék, folytathassák
ezt a nemes mesterséget, azaz: Isten akaratából gondozzák-őrizzék a teremtett
világ javait, amelynek elengedhetetlen része a vadgazdálkodás is.

A hivatkozott etikus önkorlátozás
és erkölcsös vadászmagatartás alapelvei a következők:

Az
első elv: a vadon élő állatoknak, mint alapvető természeti forrásnak a
tisztelete

A vadászatot
úgy kell értelmezni, mint a vadon élő állatvilág bölcs hasznosítását, mint egy
megújuló természeti forrás aratását. A fajok és élőhelyeik védelmével a vad
megújuló természeti érték marad. Ugyanakkor egy terület kezeléséért felelős
vadgazdának meg kell akadályoznia a vadállomány erős túlnépesedését is, mert az
tönkre teheti saját és más fajok környezetét. A vadászoknak fel kell ismerniük
a vadon élő állatok gazdasági értékét is: értékelendő és megbecsülendő kincset
jelentenek.

A
második elv: a vad mint élőlény tisztelete

A
vadász köteles kerülni a vadászat során az állat sebzését és bármilyen
szenvedését. A vadat gyorsan és humánusan köteles elejteni, alkalmas fegyvert
kell használnia, nem lőhet nagy távolságra, fel kell kutatnia az elejtett vagy
sebzett állatot, tisztelnie kell az élő és elejtett állatot egyaránt, mint a
természet részét, nem tekintheti haszontalan tárgynak vagy egyszerűen a
vadászati kikapcsolódás tárgyának. A vad tisztelete azt jelenti, hogy a vadász
a vadat ne rekordhajhászásból, a trófeanagyság vagy a terítékmennyiség miatt
lője. A vad tisztelete miatt az állat ügyességének és a vadász által
alkalmazott módszereknek összhangban kell lenniük. Nem használhat aránytalan
eszközöket a vad felkutatásában és követésében, foglyul ejtésében.

A
harmadik elv: a természet más használóinak vagy hasznosítóinak a tisztelete

A
vadászok az emberek azon kis csoportját képezik, akiknek fegyverviselési és- használati
joguk van. A fegyverhasználatnál különös figyelmet kell fordítaniuk a vadászati
törvények előírásaira, a fegyverkezelés szabályainak szigorú és biztonságos
betartására. Fontos, hogy a természetet élvező más használókkal egyezségre
jussanak a terület hasznosításában, főleg bizonyos időszakokban. A vadászoknak
viselkedésükkel meg kell mutatniuk, hogy ők a vadon élő állatvilág védői.

A
negyedik elv: a természet tisztelete a maga egészében

A
vadászat nem okozhat kárt a természet más elemeiben, a vadászoknak el kell
kerülniük a környezet szennyezését. A vadgazdálkodási, vadászati tevékenység
során csak a tájba, a környezetbe illő eszközöket használhatnak, illetve ilyen
berendezéseket építhetnek. A fajok sokszínűségét nem rombolhatják le egyetlen
vadfaj érdekében. A vadászat úgy értendő, mint a vadon élő fajok gondos és
felelősségteljes kezelésének módja. A jövőben a vadászat szerepe világosan
meghatározandó, s szabályait az egész társadalomnak el kell fogadnia. A
vadászok e szabályokat úgy alkalmazzák, hogy szem előtt tartják a természet és
a környezet védelmét. Így a XXI. század vadásza a tudás embere lesz, aki fel
van vértezve intelligens nemeslelkűséggel is.

Az erkölcs, mint tudjuk: norma- és magatartási rendszer,
mely a különböző közösségek keretei között alakul ki, s amely nemzedékről nemzedékre
hagyományozódik. Legfőbb őre és ébren tartója a lelkiismeret, mert míg a
törvények betartása felett „külső hatalmak” őrködnek, addig az erkölcs elvei és
elvárásai a belső késztetés eredményeképpen érvényesülnek. A jog kívülről
szabályoz, az erkölcs belülről vezérel. A jog épít az erkölcsre és az erkölcsöt
is erősíti a jog. De az erkölcs hatóköre tágabb. A jog az erkölcsösség
minimuma, hisz az írott törvények betartása a bonyolult élethelyzetekben
gyakran kevésnek bizonyul…

Minden szakmának, hivatásnak megvannak a maga erkölcsi
szabályai. A vadászerkölcs sem más tehát, mint egy szakmai erkölcs, ugyanakkor
mégis kitüntetett helye – és felelőssége – van a szakmai erkölcsök sorában,
hisz rendkívül bonyolult viszonyrendszerek keretei között érvényesül.

Mert az erkölcs: viszonyrendszer. Azt fejezi ki, hogy
miképpen viszonyulunk bizonyos dolgokhoz. A vadászerkölcs a természethez való
viszonyt, a vadhoz való viszonyt, a vadásztársakhoz való viszonyt és a
társadalom nem vadászó többségéhez való viszonyt szabályozza. A legnagyobb
magyar vadász, Széchenyi Zsigmondot azt mondotta róla, hogy: „a nemes
vadászszenvedély legszebb cégére, legelőkelőbb ismertetőjele: a jóindulat. A
vadászerkölcs.”

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az ember és a természet sokrétű és bonyolult
kapcsolatrendszerének legautentikusabb megnyilvánulási formájáról –amely
egyszersmind az egyik legkülönlegesebb, legnagyobb felelősséggel járó
tevékenység is –, a vadászatról gondolkodtunk közösen. A vadászatról, amely nem
csupán a természetben, de magában a vadászó emberben is folyamatos változásokat
indukál. Akkor tölti be hivatását, ha jobbá tesz. A vadászatot a kultúra
és az erkölcs emelte fel az egyszerű zsákmányolás szintjéről a nemes
szenvedélyek és a vadállomány felelős kezelésének társadalmilag is igényelt és
elismert szintjére, és a jövőben is csak a kultúra és az erkölcs tarthatja
fenn. S ehhez még csendben hozzáteszem: a hit, hiszen Isten akaratából lettünk
őrzői és gondozói ennek a teremtett világnak, és benne minden élőlénynek.

Befejezésül, hangozzék fel Sík Sándor papköltő, Erdei
mise c. költeménye.

Erdei mise 

Csepp
asztalon éppen csak annyi hely,
Hogy elfér rajta Tányér és Kehely.
A kis szobában annyi levegő,
Hogy elfér benne négy-öt térdelő:
A házinép imádkozik velem:
Fölöttünk szénapadlás, azon felül a menny.

Két-patak-parton,
erdő közepén,
Zöld hegyek alján mondom a misém.
Belecsengenek, belezsonganak
Kántoros kedvű kicsi madarak.
Az erdőből is ide-idezeng
A tölgyek orgonája. Így még nagyobb a csend.

Jertek,
jertek, világ kicsinyei,
Csendben az Istent dicsőíteni.
Jertek, ti szépek, hívek, boldogok,
Csengőm szavára elnémuljatok,
És meghajoljon valamennyi térd

Az Isten árnyékában didergő nagyokért.

/Sík
Sándor/

 Köszönöm megtisztelő figyelmüket!"

 

Felhasznált irodalom:

Békés Sándor – Az
igaz vadász

Faragó Sándor –
Miért vadászunk?

Nyitrai Mónika – A
Biblia természetszemlélete